Nem tehetek róla, egész nap ez a dal jár a fejemben :) Nagyon remélem, hogy klipp is készül belőle *.* Megvadulok! :D

És így a "hosszú" bejegyzésem végére két olyan örökbecsű mondat, ami nagyon passzolt a mai napi témánkhoz Rebivel :P Nem, nem vagyunk gonoszok, csak igazságosak :)

Bocsáss meg ellenségeidnek, de jegyezd meg a rohadékok nevét.
Sok ember csak azért él még mindig, mert törvénybe ütköző lelőni őket.

Most annyira büszke vagyok magamra és szerintem okkal. Nehogy félreértsetek, még véletlenül sem szeretném isteníteni magam - aki ismer, tudja, hogy ez mennyire távol áll tőlem. Az oktatóm azt mondta, a mai vezetésem szinte tökéletes volt. Bevallom, én is így éreztem :D Most ment a legjobban, ami el is várható, mivel jövő hét kedden, ha minden jól megy, vizsgázok. Eldöntöttem, hogy Oktáviával fogok vizsgázni, mert a Fábiával ellentétben, ezt sokkal könnyebben mozgásba tudom hozni. Magyarul a Fábia baromi érzékeny :D Igaz, hogy kisebb, könnyebb vele a parkolás, de az Oktáviával max óvatosabb leszek a tolatásnál. Szóval most nagy örömmel jöttem haza, nem érzem teljesen reménytelennek, hogy levizsgázok. A teszteket szorgalmasan csinálom, mert ez az első akadály, amit sikeresen kell vennem. Most már csak azért izgulok, hogy ne szlovák rendőrt kapjak. Oké, nem vagyok teljesen kuka belőle, de a magyar szónak mégiscsak jobban örülnék, kinek van kedve még a fordításon is gondolkodni. Elég az nekem, hogy korán reggel (olyan fél 9 körül) lesz a vizsga. Muszáj lesz reggel bedobnom egy kávét, ha jól akarok teljesíteni.
Most viszont kezdődik a foci, igaz, hogy ezeket a csapatokat nemigazán ismerem, de a jó foci, az mégiscsak jó foci! :D

Úgy szeretem ezt a számot :) Az instrumental nagyon tetszik, most valahogy ilyen kedvem van :) (ami nem rossz, csak ilyen melankolikus)

Ki nem állhatom a jópofizást, mindig is ellenszenvesek voltak azok az emberek, akik a szemem előtt tették a szépet, a hátam mögött meg szépen keresztbe tettek nekem. Undorító. Most egy olyan dologról írnék, ami már napok, sőt hetek óta bosszant, de nagyon. Van egy bizonyos valaki (nem ínék nevet, nem keresem a konfliktust, ha olvassa, talán felismeri magát, de most már tényleg nem érdekel), aki annyira személyiséghiányban szenved, hogy az  már nekem fáj! Nem értem, mi abban a jó neki, ha lemásolja egy sztár (jelen esetben egy énekes) stílusát, hirtelen azt szereti, amit ő is, közben pedig azelőtt abszolút nem is érdeklődött irántuk. Remélem érthető vagyok, de az is meglehet, hogy nem, mert amikor ideges vagyok, akkor össze-vissza beszélek, sokszor értelme sincs a mondataimnak. Hé, ember! Legyen életed, mert ez így nagyon nem kóser! Ja, és ugyanez a személy előszeretettel másol rólam is. Ez fáj a legjobban, igen. Sok mindent írnék még erről a témáról, de attól tartok, valakit még megbántanék. Gonosz pedig nem vagyok. Zárszó: kinek nem inge, ne vegye magára ;)

- Dessauge kisasszony! – hallottam meg a hátam mögül az egyik cselédlány kiáltását. - A csokrot az öltőzőjébe vittem.
- Miféle csokrot? – fordultam hátra. Jól gondoltam, Dianne volt az, aki utánam kiáltott, és most már láttam is, ahogy felém siet a hosszú, világos folyosón, ami összekötötte a színpad mögötti részt az öltözőkkel. Épp oda tartottam én is, hogy átöltözzek az előadás után. Minél hamarabb meg akartam válni  a ruhámtól.
- Egy úriember küldte magának, kisasszony. Nem kérdezősködtem, csak bevittem az öltözőjébe – mondta Dianne kicsit megszeppenve. Mindig is félénk lány volt, de értette a dolgát.
- Rendben – bólintottam. – Köszönöm, Dianne.
Az, hogy köszönetet mondtam neki, mintha kicsit meglepte volna, nagyra nyitotta barna szemeit és egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni. Nem szokta meg, hogy megköszönik neki a szolgálatait. Majd pukedlizett és gyorsan elsietett a másik irányba.
Egyedül maradtam a folyosón, ami így kicsit ijesztővé vált. Az újságírókat még nem engedték be az épületbe. Várták, hogy rendbe tegyem magam. Nem fogadhattam őket izzadtan, félrecsúszott sminkkel, muszáj volt előtte felfrissítenem magam.
Szinte az egész folyosón végig kellett mennem, hogy odaérjek az öltözőmhöz, aminek az ajtajára egy tábla volt felfüggesztve, amin díszes betűkkel a nevem volt olvasható: Olive Dessauge. Amint kinyitottam az ajtót, azonnal megpillantottam a hatalmas virágcsokrot az öltőzőasztalomon.  Rengeteg fehér rózsából állt a csokor, az egyik levél mögé pedig egy összehajtogatott lapocskát rejtettek.
Óvatosan a papírért nyúltam, nehogy egy tövis véletlenül megszúrjon. Alig bírtam tűrtőztetni magam, minél hamarabb meg akartam tudni, ki is az a titokzatos idegen, aki ennyi pénzt hajlandó rám költeni. A rózsa nem éppen olcsó mulatság, pláne nem egy ilyen hatalmas csokorral.
Egyre növekvő izgalommal, szinte remegve széthajtogattam a lapot, amin csak egy rövidke szöveg állt: „A világ leggyönyörűbb balerinájának! E“
Ez az egyetlen mondat képes volt arra, hogy zavarba hozzon, noha nap mint nap kaptam ilyen és ehhez hasonló üzeneteket különböző férfiaktól. A titokzatos E mégis más volt, valahogy különleges, ezt már most éreztem.