1946 februárja

- Dessauge kisasszony! – hallottam meg a hátam mögül az egyik cselédlány kiáltását. - A csokrot az öltőzőjébe vittem.
- Miféle csokrot? – fordultam hátra. Jól gondoltam, Dianne volt az, aki utánam kiáltott, és most már láttam is, ahogy felém siet a hosszú, világos folyosón, ami összekötötte a színpad mögötti részt az öltözőkkel. Épp oda tartottam én is, hogy átöltözzem az előadás után. Minél hamarabb meg akartam válni  a ruhámtól.
- Egy úriember küldte magának, kisasszony. Nem kérdezősködtem, csak bevittem az öltözőjébe – mondta Dianne kicsit megszeppenve. Mindig is félénk lány volt, de értette a dolgát.
- Rendben – bólintottam. – Köszönöm, Dianne.
Az, hogy köszönetet mondtam neki, mintha kicsit meglepte volna, nagyra nyitotta barna szemeit és egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni. Nem szokta meg, hogy megköszönik neki a szolgálatait. Majd pukedlizett és gyorsan elsietett a másik irányba.
Egyedül maradtam a folyosón, ami így kicsit ijesztővé vált. Az újságírókat még nem engedték be az épületbe. Várták, hogy rendbe tegyem magam. Nem fogadhattam őket izzadtan, félrecsúszott sminkkel, muszáj volt előtte felfrissítenem magam.
Szinte az egész folyosón végig kellett mennem, hogy odaérjek az öltözőmhöz, aminek az ajtajára egy tábla volt felfüggesztve, amin díszes betűkkel a nevem volt olvasható: Olive Dessauge. Amint kinyitottam az ajtót, azonnal megpillantottam a hatalmas virágcsokrot az öltőzőasztalomon.  Rengeteg fehér rózsából állt a csokor, az egyik levél mögé pedig egy összehajtogatott lapocskát rejtettek.
Óvatosan a papírért nyúltam, nehogy egy tövis véletlenül megszúrjon. Alig bírtam tűrtőztetni magam, minél hamarabb meg akartam tudni, ki is az a titokzatos idegen, aki ennyi pénzt hajlandó rám költeni. A rózsa nem éppen olcsó mulatság, pláne nem egy ilyen hatalmas csokorral.
Egyre növekvő izgalommal, szinte remegve széthajtogattam a lapot, amin csak egy rövidke szöveg állt: „A világ leggyönyörűbb balerinájának! E“
Ez az egyetlen mondat képes volt arra, hogy zavarba hozzon, noha nap mint nap kaptam ilyen és ehhez hasonló üzeneteket különböző férfiaktól. A titokzatos E mégis más volt, valahogy különleges, ezt már most éreztem.
Miközben még mindig a kezemben tartottam az levelet, leültem a párnázott székemre a tükör elé, hogy eltávolítsam a sminkem. Mikor végeztem vele, hátranyúltam a kontyomhoz, hogy kihúzzam belőle a csatokat, amik olyan erősen tartották hosszú, fekete hajam, hogy az már szinte fájt. Mikor ezzel is megvoltam, kicsit megkönnyebbültem, mint ilyenkor mindig. A mai fellépés is jól sikerült, egy lépést sem rontottam el – ezt el is várták tőlem, fordított esetben Léon, a főnököm már rég itt lenne, hogy üvöltözzön velem. De most magam voltam, teljesen. Szerettem ezeket a pillanatokat, ilyenkor kicsit kiléphettem a mindennapokból és egy olyan világban lehettem, ahol nincs csillogás, reflektorfény és nem rohan le úton útfélen az újságírok hada. Azt gondolnák, hogy egy balerina élete csupa fény és pompa, parfümillat és púderpor. Azt, ami a felszín alatt van, a nézők nem láthatták, pedig az teszi a balerinát azzá, ami: sokszor hajnalba nyúló próbák, amik után olyan izomláz gyötör, hogy az ágyból is nehezemre esik felkelni. Nem egy alkalommal keltem úgy, hogy véres a lepedőm, ugyanis a folytonos próbák és fellépések úgy meggyötörték a lábfejem, hogy szinte mindig sebes volt. Ezt persze, mint már említettem, senki sem láthatta.
Felálltam és kivettem a szekrényből egy halvány barackrózsaszín ruhát, amit óvatosan kellett felvennem, mert nagyon kényes anyag volt. A derekamnál hátul megkötöttem a hozzá tartozó szalagot, így a ruha még jobban kihangsúlyozta karcsú alakomat. Végigsimítottam az oldalamon, miközben az egészalakos tükörben szemléltem magam. A korombeli nőkhöz képest magas voltam, hosszú lábaimat sokan irigykedve nézték, de én sosem voltam velük megelégedve. A lábaim mindig azt a sok szenvedést juttatták eszembe, amit el kellett viselnem mind a próbák alatt, mind az előadások közben. Pillantásom feljebb vándorolt a tükörképemen és megállapodott az arcomon. Ugyan, hol van már az a kislány, aki tüllszoknyákról álmodozott? A tükörből egy érett, sokat tapasztalt nő nézett vissza rám, akinek hihetetlenül mély tekintete volt, holott még csak most töltötte be a huszonegyet. Percekig bámultam magam a tükörben, mielőtt megfordultam volna, hogy feltegyem a sminket az újságírók fogadásához.
Pár perccel később kopogást hallottam az ajtón, majd rögtön utánna Léon lépett be rajta, meg sem várta, hogy válaszoljak. Szemmel láthatóan ideges volt, a homlokán gyöngyözött a verejték, amit egy zsebkendővel letörölgetett. A szokásos öltözetét viselte: sötét öltönyt és fehér inget, na meg persze az elmaradhatatlan nyakkendőt. Léon mindig a tökéletességre törekedett, amit nem csak tőlünk várt el, hanem önmagától is. Most visztont kicsit szét volt csúszva. Egy kicsit megsajnáltam, ezért odamentem hozzá és megigazgattam a zakóját. Léon nem volt érzelgős ember, senkivel sem ölelkezett, így ez a gesztus volt a legtöbb, amit megengedhettem magamnak.
-  Valami gond van, Léon? – kérdeztem és mélyen a szemébe néztem.
Magasabb volt tőlem, ezért a fejemet kicsit hátra kellett hajtanom, hogy a szemébe nézhessek. Mindig komor főnököm erre egy kicsit elpirult, amit örömmel nyugtáztam – elértem a célom, zavarba hoztam, így már én irányítok.
- Az újságírók egyre türelmetlenebbek – újból elővette a zsebkendőt és megtörölte gyöngyöző homlokát, a mozdulatsor alatt végig kerülte a tekintetemet. – Azonnal velem kell jönnöd.
- Rendben, amúgyis már indultam volna – megvontam a vállam, majd visszafordultam a tükörhöz és újra megnéztem magam benne. Én kellek nekik? Hát most megkapnak!
Visszafordultam Léonhoz, majd belekaroltam és elindultunk ki a folyosóra. Úgy éreztem magam, mintha éppen egy krokodilokkal teli medencébe készülnének beledobni. Ezek a kétéltű fenevadak pedig csak arra vártak, hogy belém marjanak, kitépjék a húsom és jól elcsámcsogjanak rajta.
Komor merengésemből Léon gyengéd lökése ébresztett fel, amikor a kétszárnyú ajtóhoz értünk, ami mögött újságírók hada várt minket. A gazdagon díszített ajtó mindkét oldalán egy-egy fiatalember állt, akik azt biztosították, hogy senki se mehessen be a terembe anélkül, hogy arra engedélyt kapott volna.
Léon odabiccentett feléjük, mire ők megfogták az ajtó kilincsét és kitárták mindkét szárnyát. A terem, ahol az újságírók várakoztak, fényárban úszott. A plafonról egy hatalmas aranyozott csillár lógott le, és a falakon végig ugyanilyen pompás lámpák sorakoztak a szegély mentén. Az égők fénye visszaverődött a csillár csepp alakú csiszolt üveg kristályairól.
Ez a terem mindig lenyűgözött, aranyozott berendezése, előkelő tapétája és csillogó parkettája mindig egy báleremre emlékeztetett, ahol puffos ruhába öltözött kisasszonyok keringenek partnereik oldalán.
Amint szemem alkalmazkodott a fényviszonyokhoz, észrevettem, hogy a terem zsúfolásig megtelt papírt és tollat szorongató, mindenre elszánt újságírókkal, akik csak rám vártak. Ők a terem egyik oldalán foglaltak helyet, amit gondosan elválasztottak attól a résztől, ahol majd mi fogunk ülni. Egy hosszú asztal várt ránk, amin különböző sütemények és italok kínálták magukat, az asztal mögött pedig székek sorakoztak, amik közül már párat el is foglaltak. Ott volt Marie, Camille és Chloé, akik szintúgy balerinák voltak, mint én, és egy darabban szerepeltünk. Egyenes háttal ültek a magas támlájú székekben és úgy mosolyogtak, mintha az lenne minden álmuk, hogy mindenki csak rájuk figyeljen. Valószínűleg ez így is volt. Ők sokkal jobban élvezték a hírnévvel járó felhajtást, mint én. Nekem a hírnév csak kötelező rossz volt. Ezt az árat kellett fizetnem azért, hogy azt csinálhassam, amit mindennél jobban szeretek:  balettozni.
Léon az asztal mögé vezetett, ahol kihúzta a középső széket, hogy leülhessek. Miközben elfoglaltam a helyem, ő is mellém ült. Csak most volt időm megfigyelni, valójában kik is azok, akik eljöttek, hogy interjút készíthessenek. Volt pár ismerős arc, akikkel már korábban is találkoztam, de voltak újak is, főként fiatalok, akik bizonyára gyakornokok voltak és most beledobták őket a mélyvízbe.
Kihúztam magam ültömben, tekintetemet végighordoztam az összegyűlt emberseregen, majd felöltöttem magamra szokásos „boldog vagyok, hogy itt lehetek“ álarcomat. Ekkor, mintha csak erre vártak volna, mindenki egyszerre kezdett kérdezgetni. Elnyomtam egy sóhajt. Ez hosszú lesz.

Röpke két és fél órával később már a belvárosi lakásom felé tartottam Párizs kivilágított utcáin. Szinte senki sem jött velem szembe. Dermesztően hideg volt, ezért nem csodálkoztam, hogy a legtöbb ember inkább bent maradt a jól fűtött lakásukban. Szorosabbra húztam magamon a bundát, de a hideg szél még így is utat tört magának.
A riporterek kérdései most is ugyanolyan sablonosak voltak, mint minden premier után. Halálosan untam, pedig ehhez már régen hozzá kellett volna szoknom. Anyám mondogatta nekem mindig, hogy a balerinalét nem egy leányálom, de nem hittem neki.
Inés Dessauge, a csodált balerina, aki férfiak ezreinek csavarta el a fejét egyetlen előadás alatt. Igen, ő volt az édesanyám. Ma már csak néha ismerik fel az utcán, de nem is nagyon teszi ki a lábát abból a csodás vidéki házból, amit édesapámmal együtt vásároltak, miután mindketten nyugdíjba vonultak. Anyám temérdek pénzt halmozott fel balerina évei alatt, így anyagi gondjaik sohasem voltak. Apám pedig gyárosként szintén mesés vagyonra tett szert, amit főként a taníttatásomra, nevelésemre fordítottak és arra, hogy mindig mindenből a legjobbat kapjam.
Nem járhattam rendes iskolába, hogy átlagos, korombeli gyerekekkel barátkozhassak, helyette beírattak egy elitiskolába, ahova csupa elkényeztetett arisztokrata gyerek járt, amilyen én is voltam igazából. De a szívem mélyén mindig arra vágytam, hogy én is a játszótéren játszhassak, mint a többi gyerek, akinek a szülei nem voltak dúsgazdagok.
Miután kijártam az általános iskolát, felvételiztem Madame Couteau Tánciskolájába, ahova, természetesen anyám révén, bekerültem. Bár nem kivételeztek velem, a többi lányon éreztem, hogy nem kedvelnek. Amikor beléptem az öltözőbe, mindig elhallgattak. Nem is lehetett kérdés, hogy rólam beszéltek. Nem sikerült beilleszkednem közéjük, ami nem teljesen a többi lány hibája volt, én húztam magam köré a falat, de arra egyikük sem vállalkozott, hogy felmásszon rá és átnézzen a túloldalra, ahol egy önbizalomhiányos és magányos lányt látott volna habos-babos ruhába öltöztetve. Nem hibáztattam őket, egyszerűen csak elfogadtam, hogy nem kedvelnek és továbbléptem. A tánciskola elvégzése után rögtön belecsöppentem a nagybetűs életbe, mivel már az első hetemen megkeresett jelenlegi főnököm, a színház igazgatója, Léon Poésy, és munkát ajánlott nekem a társulatában. Földöntúli örömmel vetettem bele magam a munkába, amit imádtam. A szüleim természetesen magukon kívül voltak az örömtől, nem győzték az összes ismerősüknek elmesélni, hogy a lányuk rögtön az iskola elvégzése után a legnagyobbak közé került.
Így hát tagja lettem a Nemzeti Színház balett-társulatának, ahol örömmel fogadtak engem, mint újoncot. Hamar rá kellett jönnöm, hogy az élet, amit választottam, még ha imádom is, amit csinálok, nem egy leányálom. Sokszor hajnalokig próbáltunk, hogy minden a lehető legjobban menjen, ami rövid idő alatt kikészített. Esténként örültem, ha ágyba kerülhettem, így hát nem igazán tudtam szórakozni, mint más korombeli fiatal nők, akik minden estéjüket bárokban töltötték alkoholt vedelve és cigarettázva. Nem egyszer fordult elő, hogy egy ilyen átmulatott este után a hölgy nem egyedül, hanem egy férfival tért haza, akivel aztán a szoba melegében ott folytatták, ahol a bárban abbahagyták. Ezt Diane-től tudtam meg, aki a szomszéd lakásban lakik egyedül, de szinte minden estéjét valaki mással tölti. Sokszor átjött hozzám, hogy elmesélje legújabb hódítását, és az ilyen alkalmakkor nem kímélt meg a részletektől sem. Így akarva-akaratlanul, de beleláttam ebbe a sötét, cigarettaszagú világba is, ami tőlem olyan távol állt.
Miközben Párizs jeges utcáin átkelve a lakásom felé tartottam, a titokzatos virágküldő is az eszembe jutott. Nem tudtam hova tenni azt az érzést, ami akkor tört rám, amikor eszembe jutott az a pár szó, amit a kis levélre írt. Az egyszerű, hétköznapi, mondhatni sablonos mondat ellenére úgy éreztem, ez több, mint ami a felszínen van. Ha ezt valakinek elmesélném, bizonyára kinevetne, bolondnak és naiv kislánynak nevezne.
Pár héttel ezelőtt Léon bejött az öltözőmbe a próba előtt és ezt mondta:
- Csak szólni szeretnék, hogy egy festő lesz a nézőtéren, aki szólt nekem, hogy téged szeretne tánc közben megörökíteni.
E hír hallatán nagyon meglepődtem és egy kicsit ideges is lettem. Léon bizonyára észrevette rajtam, hogy megrémültem, mert így szólt:
- Nem kell semmi különlegeset csinálnod, csak add önmagad. Ne idegeskedj, ha zavarni fog, azonnal kiküldetem.Szükségtelen volt aggódnom, az egész próba alatt szinte észre sem vettem a férfit. Csak amikor a színpadra léptem, akkor láttam, hogy ott ül a nézőtér közepén, de az arcát nem tudtam megfigyelni, mert alakja sötétbe burkolózott.. A próba további részében időm sem volt arra figyelni, ahol ő ült.
Attól a naptól kezdve majdnem minden próbán ott volt, ugyanolyan észrevétlenül ült ott a nézőtér közepén, ahogy az első alkalommal.
Nem laktam messze a színháztól, de eléggé átfáztam, mire odaértem a bérház ajtajához, amihez széles lépcső vezetett. A kétszárnyú bejárati ajtó mögül fény szűrődött ki, valószínűleg a portás hagyta nyitva. Amikor beléptem a szűk előtérbe, rögtön jobbra pillantottam, ahol meg is pillantottam a portásunkat, az öreg Jean-t, aki mindig olyan kedves volt velem. A pultja mögött üldögélt, látszott rajta, hogy már igencsak kerülgeti az álom. Halkan odaköszöntem neki, nehogy megijesszem. Amint meglátott engem, rögtön élénkebb lett, kiegyenesedett ültében, könyökét a pultra támasztotta és odaszólt hozzám:
- Szép estéket mademoiselle. Tudja, nem tesz jót magácskának, ha mindig ilyen későn jár haza – jóságosan rámmosolygott valószerűtlenül kék szemeivel.
- A munkám már csak ilyen – vontam vállat -, meg kell szenvednem minden elismerésért.
- Ó, nehogy azt higyje, chéri, hogy ezt rosszból mondtam, de látom a szemein, hogy kimerült.
- Valóban így van, de mit tehetek – rámosolyogtam, majd intettem neki, és elindultam a lépcső felé, fel az első emeleti lakásomba.
Az ajtó elé érve kihalásztam retikülömböl a kulcsot, majd a zárba helyeztem és óvatosan elfordítottam. Az ősöreg zár halkan megadta magát és én megkönnyebbülve beléptem az ajtón. Itthon voltam egy hosszú nap után, ami nekem a legnagyobb boldogságot jelentette.
Mosollyal az ajkamon ledobtam a kabátom a legközelebbi székre és elindultam a fürdő felé. Igaz, hogy senki sem volt a lakásban, de én mégis magamra zártam a fürdő ajtaját. Biztonságban voltam.